Marie-Vic Ozouf-Marignier zárja az Atelier tavasz 2025 előadássorozatot
Az Atelier tavasz 2025 sorozat utolsó eseményén Marie-Vic Ozouf-Marignier tart előadást francia nyelven, 2025. május 5-én, 10.00 órai kezdtettel, melyhez tanszékünk magyar nyelvre tomácsolást biztosít.
Helyszín: ELTE BTK, Múzeum krt. 6-8, 247.
Sciences sociales et interdisciplinarité : Braudel et après (1947, 1975, 2025)
En France, comme bien d’autres pays, l’interdisciplinarité a été invoquée comme une source d’innovation pour les sciences humaines et sociales une fois que celles-ci ont consolidé leur spécialisation et leur position dans les institutions. En créant la VIe section de l’École pratique des hautes études en 1947, Lucien Febvre et Fernand Braudel ont poursuivi ce but dans le droit fil de l’esprit des Annales, en distribuant les rôles des disciplines autour de l’histoire.
En 1975, la transformation de la VIe section en École des hautes études en sciences sociales, sous la présidence de Jacques le Goff coïncide avec de nouvelles tendances que l’on peut saisir à travers les affiches des enseignements et des ouvrages de bilan sur l’évolution des sciences sociales tels que Faire de l’histoire. On peut en tirer un constat paradoxal. D’une part, les sciences sociales se « disciplinarisent » de plus en plus avec l’émergence de plusieurs champs, qui étaient auparavant englobés par les concepts de civilisation ou de culture : la psychologie, l’archéologie, la linguistique, etc. ; d’autre part, d’autres disciplines s’hybrident. Les exemples sont nombreux mais un des plus saillants est le développement de l’anthropologie historique. Il semble que l’interdisciplinarité connaisse alors un temps fort.
Avec le recul, ce moment semble de courte durée, car dès les années 1990, des formes de replis sont sensibles, ou tout au moins, la « pratique restreinte de l’interdisciplinarité » est recommandée par certains (Annales, B. Lepetit). Aujourd’hui, l’interdisciplinarité est devenue une incantation incessante, mais sa pratique est inégale selon que l’on prend en considération les sujets, les concepts ou les méthodes. Dans cette étude générale, et nécessairement schématique de trois quarts de siècle d’évolution, on accordera le rôle d’un exemple à la géographie.
Társadalomtudományok és interdiszciplinaritás: Braudel és azon túl (1947, 1975, 2025)
Franciaországban, mint sok más országban, az interdiszciplinaritásra a bölcsészet- és társadalomtudományok innovációjának forrásaként tekintettek, azt követően, hogy ezek a tudományok meghatározták a saját szakterületüket és megszilárdították pozíciójukat az intézményrendszerben. Az École Pratique des Hautes Études (EPHE), mint sajátos kutatási és felsőoktatási intézmény társadalomtudományokra szakosodott VI. szekciójának létrehozásakor, 1947-ben, Lucien Febvre-nek és Fernand Braudelnek is ez volt a célja, az Annales szellemiségének megfelelően, amikor a történelem köré szervezve elosztották a szerepeket az egyes tudományágak között. A VI szekciót 1975-ben átalakították, és Jacques Le Goff elnökségével létrejött az önálló École des hautes études en sciences sociales (EHESS). Ez az átalakítás olyan új tendenciákkal esett egybe, amelyek világosan megjelentek a tanrendben meghirdetett kurzusok címeiben, és a társadalomtudományok fejlődését áttekintő olyan kollektív kiadványokban is, mint például a háromkötetes Faire de l'histoire (A történelem művelése). Ezek a tendenciák egy paradox folyamatot jeleznek. Egyrészt a társadalomtudományok egyre inkább „diszciplinárissá” válnak, amennyiben az EPHE keretében még a civilizáció vagy a kultúra fogalma alá besorolt tudományterületek immár önállóan megjelennek, mint a pszichológia, a régészet, a nyelvészet stb.; másrészt más tudományágak hibridizálódnak. Erre számos példa van, de az egyik leginkább szembetűnő a történeti antropológia kialakulása. Úgy tűnik, hogy ekkor az interdiszciplinaritás elérte a csúcspontját. De csak egy rövid ideig tartó időszakról van szó, mert már az 1990-es évektől több formában is érzékelhető a visszaszorulása, vagy legalábbis már csak az „interdiszciplinaritás leszűkített gyakorlatát” javasolják egyesek (például Bernard Lepetit, az Annales szerkesztősége). Mára az interdiszciplinaritás egyfajta szűntelen hangoztatott varázsigévé vált, de gyakorlata igen egyenletlen, és attól függ, hogy a kutatási témákat, a fogalmakat, vagy a módszereket vesszük figyelembe. Az előadás erről a háromnegyed évszázadnyi folyamatról ad szükségszerűen sematikus áttekintést a földrajztudomány példáján keresztül.
